Azt hiszem, nem ismerem jól távoli nővéreimet, de aztán eszembe jut, hogy az egyik gyűlöli a fahéjat, a másik szereti a tegnap esti maradékot reggelire. Azért nevezem őket „távoli” nővéreknek, mert ők a legtávolabb húgaim közül: A távolság 5433 mérföld (J) és 9994 mérföld (V). A többi testvérem körülbelül 800 mérföldre van tőlem – egy kicsit, de nem olyan messze, ugyanazon a kontinensen, Európában.
Gyermekként egy fedél alatt éltünk, ugyanazon a szerkezeten belül, így ezekre a közelebbi testvérekre nem lehet olyan messzire gondolni, még most sem, hogy eltávolodtam tőlük. Régebben az ágyamon feküdtem a közelebbi testvérek, anyám és mostohaapám háztartásában, átgondolva, hol vannak J és V, távoli nővéreim. Talán itt a családról szóló írásom esetében könnyebb a legtávolabbról kezdeni, mint az otthonhoz közeli helyről, mert több hely van a vetítésre.
A távoli nővérek, akik nevelésük során sokszor költöztek, azt mondják: „Otthon van, ahol a család”, vagy „Otthon, ahol az anya”. Az anyjuk nem az anyám, így ez a tájékozódás engem nem tartalmaz. Hosszú idő telt el azóta, hogy otthon volt az a hely, ahol édesanyám volt – a születési otthon óta, Anglia vidéki vidékén, amely az én fejemben egyfajta eredeti bázisként létezik. Azt mondom: az otthon kettészakadt – egy hely és egy másik hely -, és ebben a felosztásban lettem író.
Az otthon nem – számomra vagy számukra – az apa, holott apánk volt a kezdete annak, ami közös volt (van?). Számomra az otthon soha nem volt vele: az állandóan változó helyeit második otthonnak javasolták, de ez soha nem vált valósággá. Az otthonuk valamikor vele és anyjukkal készült, ma már nem. Megosztják ennek a törésnek a tapasztalatait, míg az első távozása anyámtól és tőlem nem érhető el, leszámítva azt, ami azután történt. Ez a szakadék az életmód között az egyes otthonokban – az időzónák közötti szinkronban – a gyomrom alján található.
Még mindig látom apámat a tükörben, még most is, hogy már nem láttam. Furcsa helyeken látom őt, mint a vádliizom és az alkar szeplőim, és nyilvánvalóan, mint az orrom csontja. E két nővér esetében nincs biológiai bizonyíték rá, hiszen születésükkor különböző anyáktól fogadták örökbe őket, de ő „nevelte” őket, mivel engem nem.
Azért írok erről a két nővérről, mert a kapcsolatunk különbségekben és összehasonlításokban létezik. Ha mindannyian bizonyos értelemben helytelennek érezzük magunkat, ennek okai – fajtól, osztálytól, környezettől és a változó családi struktúrán belüli pozícióktól függően – eltérőek. Apánk idealizálásának befejezése után azért írok erről a két nővérről, mert a kapcsolatunk szinte csodának tűnő módon tart fenn.
