Playback az Ötödik ajtó mögött
Írta: kapitány 2010. március 16. kedd, 13:01
A Felsőerdősor hármas szám alatt lépcsőn juthatunk le az Ötödik ajtó nevű pincehelyiségbe, ahol asztalra kitett szendvicsek és rágcsálnivalók, kényelmes kanapék, egy öregecske mosdó és egy fémpántos ajtó fogad minket. Az ajtó mögött pedig már ott várakoznak az Áttűnések Improvizációs Színházának lelkes tagjai. Playback, Korda György nélkül.
Mikor ellátogattam a fent említett címre, még nem igazán tudtam, mire is számítsak. Hallottam már ezt-azt a playback színházról, így azt azért sejtettem, hogy improvizációkat látok majd. Végül ennél sokkal többet kaptam. De mielőtt beszámolnék az Ötödik ajtó mögötti estémről, nem árt, ha röviden bemutatom, hogy mi is valójában, honnan ered ez a playbackesdi.
Az 1889-ben Bukarestben született, majd hosszabb ideig Bécsben élő és dolgozó, végül New Yorkba költöző neves pszichiáter, Moreno volt az, aki kidolgozta a pszichodráma terápiás módszerét (a játékon keresztül döbbennünk rá saját problémáinkra), és megalapította a Rögtönzések Színházát. Ez a műfaj azonban hosszabb időre háttérbe szorult, nem tudott igazán szétterjedni a világban. Aztán jött Moreno egyik tanítványa, Jonathan Fox, aki 1975-ben, New Yorkban létrehozta az első playback színházat. Az improvizációs előadások olyannyira sikeresek voltak, hogy a műfaj igen gyorsan nagyon közkedveltté vált, és mára már a világ legtöbb országában találhatunk playback társulatokat.
A playback színház népszerűségének oka talán közösségformáló erejében keresendő, hiszen az előadásokon a jobbára amatőr színészek a közönség tagjainak hangulatait, történeteit adják elő, különféle technikákkal. És habár a hangsúly az improvizáción van, az egész estét az úgynevezett játékmester, avagy történetmondó tartja egyben, aki kapcsolatot teremt a közönséggel, aki beszélget velük, és aki alapinstrukciókkal látja el a színészeket. A színpadon pedig szépen lassan kibontakoznak, életre kelnek a nézők emlékei.
Így volt ez akkor is, mikor én ültem a közönség soraiban. A játékmester, jelen esetben Gyenese Györgyi, miután bemutatta a színészeket rögtön hozzánk fordult, és beszélgetni kezdett velünk. Közvetlen, barátságos, könnyed stílusa oldott légkört alakított ki, még akkor is, ha – ahogy ez ilyenkor általában lenni szokott – voltak hosszabb csendek, amikor a megszeppent nézők meghúzták magukat, hogy csak mások előtt beszélni ne kelljen. Az előadás első felében a játékmester arra volt kíváncsi, hogy milyen hangulatban érkeztünk az előadásra, milyen érzéseket élünk meg éppen. Az egyik bátor, vagy inkább lelkiismeretes néző, hogy ne üljünk tovább várakozó némaságban, elmesélte, milyen kemény, rohanós napja volt, tele feszültséggel.
A játékmester ezután kiadta az instrukciót színészeinek, hogy milyen technikával adják elő az említett hangulatot. A színészek pedig egymás után kiléptek a sorból, és ki-ki a saját reflexiójától vezetve, különféle részleteiben ragadta meg a néző érzéseit. A hangulat végül egy megdermedt szoborcsoporttá állt össze, a harmonikás srác pedig, aki közben a zenei aláfestésről gondoskodott, elengedte hangszerét.
Innentől kezdve már könnyebben nyílt meg a közönség, jöttek az újabb és újabb érzések, és az azokat megjelenítő ötletes improvizációk. Egy fiatal lány például arról panaszkodott, hogy alacsony termetű lévén, a színházakban sosem lát az előtte ülőktől, és hiába remélte, hogy ezúttal ez másként lesz, ismét egy hórihorgas került elé. A játékmester felszólította, hogy akkor üljön át máshová, a playback színházban még helyet is lehet cserélni. Erre fel többen felbátorodtak, és megindult az izgatott, börleszk-székfoglalás, majd a társulat jóvoltából láthattuk a száznyolcvan alattiak nyújtózkodó kálváriáját is.
Az előadás második részében már hosszabb történeteket mesélhettek el a nézők, már hogyha volt merszük ahhoz, hogy kiüljenek a színtérre egy pamlagon a játékmesterrel. Ők osztották ki a szerepeket is, ők döntötték el, hogy saját magukat, illetve a történet többi szereplőjét melyik színész alakítsa. A társulat tagjai pedig, mindössze néhány kellék segítségével, – egy rács, egy doboz és egy kendő – úgy adták elő a néző történetét, hogy a puszta megjelenítésen kívül egyfajta értelmezést is vittek a játékba, sőt a történet folytatásának különböző lehetőségeit is belecsempészték a kreatív, jó humorú performanszba.
Végignézhettük egy németországi szállodában dolgozó recepciós lány filmbe illő jelenetét, amint a lábát késsel elvágó kolléga sebének szorításától véres kézzel rohant ki a csengető vendéghez, aki végigmérve őt, így is megkérdezte, hogy van-e még szabad szoba – most már van, hörögte vérben forgó szemekkel a Hitchcock-féle rémálom Mrs. Norman Batese –, és jókat röhöghettünk a társasházban élő csaj esetén is, akit pedig egy szakadt ruhájú, tébolyodott tekintetű lány vett célba, ajtaját kapargatva és nyöszörögve, hogy engedjél be, engedjél be, mígnem aztán egy hasonlóan szakadt és hasonlóan tébolyodott „művészgyerek” elárulta a történet hősnőjének, hogy az a kaparászós lány csak a Vanda, aki akrobata amúgy, és elvesztette a cipőjét. Szürreális, horrorisztikus, röhejes és abszurd jelenetek váltogatták egymást, rendkívül szórakoztató módon.
A playback színház legnagyobb erénye meglátásom szerint abban rejlik, hogy képessé teszi a saját történetét másokkal megosztó nézőt arra, hogy külső szemlélőként objektívebben, tisztábban lássa a vele megesetteket, és esetleg újra is értelmezhesse azokat. Na meg persze mindeközben jól szórakozhat a többi néző megelevenedő kalandjain is.
Érdemes tehát ellátogatni a Felsőerdősor utcába, és betérni az Ötödik ajtó mögé, hátha megtudjuk a mellettünk ülő nézőről, hogy például titokban Guinness-rekorder, vagy egyszerűen csak rácsodálkozhatunk saját mesénkre. Úgyhogy jó szórakozást kívánok, és jó történetmondást! Megéri!
Az érdeklődőknek mindenképpen ajánlom a társulat honlapját, ahol bővebb információkat is kaphatnak az előadásokról.
Legközelebbi előadás: 2010. március 24.
| < Előző | Következő > |
|---|
