Beszélő fejek II. – Thália Színház
Írta: Szabó Helga 2010. február 14. vasárnap, 14:17
Egy nő, aki bár folyton takarít, az életét ellepő mocsoktól mégsem tud szabadulni. Egy középkorú férfi, aki lelki válságba kerül amiatt, hogy idős édesanyja életében felbukkan egy hódoló. Egy vénkisasszony, akinek mindennapjaiba nem várt örömöt hoznak az új pedikűrösénél tett látogatások. Három történet három remek színész előadásában.
Alan Bennett afféle nemzeti intézmény Nagy-Britanniában. Az 1934-ben született szerzőt sokan generációja legjobb drámaírójának tartják. De monológot írni legalábbis nagyon tud. A Beszélő fejek című sorozat első hat monológját eredetileg a BBC-nek írta 1988-ban, melyeket aztán később színházban is játszani kezdtek. 1998-ban aztán újabb hat monológgal bővült a sorozat. A Thália Színházban Bálint András rendezett előadást 2006-ban négy monológ felhasználásával. Ebből televíziós sorozat is készült, amit épp mostanában tűzött műsorára az M1. Bálint András most újabb három monológot fűzött össze egy egységgé, amit november 14-én láthatott először a közönség a Thália Új Stúdiójában.
Bár a monológ műfaja kissé idegen a színpad természetétől – ahol szerencsés esetben azért több szereplő szokott egymással konfliktusba keveredni, de legalábbis beszédbe elegyedni – mégis: Bennett beszélő fejei még egy szál magukban is valahogy életre kelnek. Sőt az elmesélt történet jelen nem lévő szereplői is mintha ott lebegnének a főhős körül, oly valóságosak, oly elevenek, hogy szinte úgy érezzük, ők is ott vannak. Hétköznapi emberek osztják meg velünk történetüket e vallomásokban, beavatnak minket életük titkaiba, melyek között vannak kicsiny, örömteli titkok, szánalomra méltóak, fájdalmasak, szégyellnivalók, s vannak egészen sötét, majdnem elviselhetetlen titkok is.
A történetek roppant valóságosak, a karakterek nagyon élők, s a mese legtöbbször tartogat valamilyen fordulatot, ami ad egy kis gellert a szereplők jellemfejlődésének, de a fordulat olykor nem más, mint maga a lassú változás, ami a főhős lelkében végbemegy. Bennett sajátos humora ad különös ízt a monológoknak, de ez persze angol humor, tehát nem fogunk lefordulni a székről a féktelen röhögéstől. Már csak azért sem, mert Bennett világában a vidám színek mögött sötétebb tónusok is felsejlenek, valami szomorú, valami tragikus mindig ott van a levegőben.
A Thália új előadásában Bálint András rendező a Kutya az udvaron című monológgal indít, ami a legbaljóslatúbb hangulatú az összes közül. Kováts Adél alakítja Marjorie-t, a rendmániás háziasszonyt, aki számára vágóhídon dolgozó férje és annak kutyája szolgáltatja a mindennapi betevő takarítanivalót. A betegesen takarítani vágyó asszonynak – aki valamikor tanítónő volt – nagy szüksége is van erre, hisz kiüresedett életében számára nem létezik egyéb, mint a sikálás, portörlés, súrolás.
Az élettől olyannyira elidegenedett, hogy méla közönnyel tűri férje olykor bizarr szexuális közeledését, amit bár visszataszítónak talál, nem jut eszébe tiltakozni. Férjéről szenvtelen közömbösséggel beszél, mintha egy idegen volna. A kutya iránti érzelmi viszonya még valamivel több életjelet mutat: azt legalább utálja. Persze, hisz a kutyák koszosak. S a férje után is van bőven mit takarítani: ott az a sok véres ruha meg csizma, amit a munkából hazahoz.
A problémák akkor kezdődnek, mikor a rendőrség kérdezősködni kezd a férje felől. Merthogy a környéken nőket öldös valaki. Marjorie-t ebben leginkább az zavarja, hogy a rendőrök koszos cipőikkel összejárják az egész házat, mindent összefogdosnak, takaríthat utánuk megint.
A színpadkép egyszerű, Füzér Anni jelzésszerű díszletei semleges teret hoznak létre: nincs más, csak egy piros kerevet, egy szék meg egy fotel. A kellékek közül egy meleg takaró az, ami mindhárom monológnál szerepet kap. Jellemző, hogy a szereplők melyik bútordarabot használják leginkább és hogyan. Marjorie főleg a szék körül létezik, mellette áll, azon ül szálfa mereven, a körül takarít.
Kováts Adél okos, érzékeny, minden rezdülést láttató alakítása egy végtelenül magányos, beteg lelkű asszonyt mutat, aki körül nincs egy teremtett lélek sem, akihez fordulhatna, mikor az események egyre zavarosabbá, egyre furcsábbá válnak. „Bárcsak felhívhatnék valakit!” – sóhajtja elgyötörten. Az emberi melegség hiányát mintha külső meleggel próbálná pótolni: mellényt vesz fel, s a fotelba kucorodva a vastag plédbe burkolózik. De a lelkét megülő ködös kábulat nem oszlik, zsibbadt bénultságában nem képes arra, hogy nyomorúságos sorsán változtasson.
A második történet főszereplője Graham, a kissé ügyefogyott, középkorú férfi, aki idős édesanyjával él furcsa szimbiózisban. És bár az ő meséjüknek is megvan a maga tragikuma, ez a monológ jóval kevésbé nyomasztó az előzőnél, itt a szereplőkön inkább mosolygunk, és olykor szánjuk őket egy kicsit. Mulatságos, ahogy Szervét Tibor hangján halljuk beszélni a mamát, meg annak fiatalkori hódolóját, akinek felbukkanása megzavarja anya és fia (idilli?) mindennapjait.
Szervét Tibor kissé tétova, sebezhetőségével szánalmat ébresztő Grahamje kinyúlt kardigánt, túl rövid nadrágot és hozzá nadrágtartót visel. Viszont sokat olvas. Biztonságos kis világa összeomlani látszik, mikor Mr. Turnbull udvarolni kezd az édesanyjának. Ő is a vastag pléd melegével vigasztalja magát, mikor a mama – egyre gyakrabban – randevúzni megy. „Ne hagyjon itt, mama!” – kiáltja kétségbeesetten.
Hamarosan a házasság is szóba kerül, s a magabiztos lovag előáll az ötlettel, hogy ha ő és a mama összeköltöznek, Grahamnek bizony mennie kell, legjobb lenne talán, ha visszatérne az intézetbe. Ezen a ponton Graham szükségét érzi, hogy lemenjen a körzeti gondozóba, ahol eddig ugyan kívülállónak érezte magát, most viszont tényleg meg szeretné osztani problémáját a terápiás csoporttal. A megoldást azonban nem ők, hanem a sors kínálja fel végül egy váratlan fordulat formájában, Graham legnagyobb megkönnyebbülésére.
A befejező monológ, Miss Fozzard története a legkönnyedebb és legvidámabb a három közül. Miss Fozzard vénkisasszony, de megkeseredettnek egyáltalán nem mondható. Pedig oka éppen lenne a borongásra: áruházi munkája mellett életét leginkább magatehetetlen bátyja ápolása tölti ki. De ő ezzel együtt is üdítően egészséges személyiség benyomását kelti az előző két szereplő után.
A meleg takaró neki nem arra szolgál, hogy a külvilág ridegsége ellen nyújtson menedéket, ő inkább a lábát kényezteti-melengeti vele. Mert a lábápolást igen komolyan veszi. Mióta pedig új pedikűröshöz jár, elkötelezettsége egészen rendkívüli. Nem is csoda, hisz az úriember roppant gondos, kéthetente, később már hetente szükségesnek tartja Miss Fozzard lábát szemrevételezni. Egy alkalommal még egy pár csizmát is ajándékoz neki.
Miss Fozzard egészen kivirul. Vidáman csicseregve mesél lábápolási kalandjairól, majd a pedikűröshöz fűződő viszonyában beálló – mondjuk úgy – minőségi változásról. S bár a helyzet meglehetősen sajátságos, Miss Fozzard lelki nyugalmát ez egy cseppet sem zavarja. Úgy látszik, megtanulta, hogy saját boldogságát helyezze előtérbe, s ne törődjön túl sokat azzal, hogy mit gondolnak mások.
Bálint András rendezésének íve a súlyostól a könnyed felé építkezik a monológok témáját, hangulatát illetően. Szándéka nyilván az volt, hogy a kissé nyomasztó kezdés után a közönség az előadás végén mégis könnyebb szívvel, mosollyal az arcán lépjen ki a színházból. És Moór Marianna eleven, színes és élvezetes alakításának köszönhetően ez pontosan így is történik.
| < Előző | Következő > |
|---|
