Olvass bele - a kultúrakirakat

Ámok, futás és Jack Kerouac

Írta: Oroszi Agi 2010. február 12. péntek, 17:34

Könyvek - Könyvismertetők

Ha Jack Kerouac ma élne, valószínűleg imádná a szövegszerkesztőt, mert papír befűzése nélkül jegyezhetné le élményeit, és a kutya sem zabálna bele a készülő műbe.

Kerouac valamilyen modern anyaggal pörgetné fel magát, még nagyobb iramot diktálva önmagának, no meg az olvasónak, aki beleszédül a veszett száguldásba. Kerouac papíron is képes volt a lelki ámokfutásra, ahogy egyre inkább belemelegedett az írásba és a mesélésbe.

Kerouacot kritikusai vagy istenítették tehetsége miatt, vagy a pokolra küldték, mert az nem írás, amit szerintük művelt. Kerouac szokatlan stílusa annak idején a „spontán próza” elnevezést kapta. Mert feltétlen szükséges kategorizálni mindent és mindenkit, ugye? A bedobozolás olyan szűk teret (látókört) jelent, hogy kifejezetten jólesik felrúgni az egészet a jó öreg túrabakanccsal.

Kerouac örökké úton volt. Akkor is, amikor egy szobában az írógépe fölé görnyedt, és betépve gépelte kéziratát. Az írásrohamokkal újracsavaroghatta az Egyesült Államokat és Mexikó egy részét. Kiszakadhatott az egyre gyorsuló, őrjöngő, pénzhajhász világból. És ekkor még csak az ötvenes évekről volt szó!

A több ezer kilométernyi fecsegés mögött azonban ott van az a vékony, alig észrevehető vezérfonal, amely jelzi azt az utat, amit Kerouac követni szándékozott. Hogy jól vagy rosszul, azt csak Kerouac tudná megmondani. Bár szerintem tökéletesen elégedett volt a helyzetével, hiszen olyanná alakította az életét, hogy jól érezze magát a bőrében. Vagonokban aludt, vagy az óceán partján húzta meg magát néhány éjszakára. Hegyet mászott, barangolt mindenfelé, amerre kedve tartotta, vagy a stoppot adók vitték valamerre. Evett, ivott, drogozott, bulizott a barátaival, gyönyörködött a nőkben, meditált, filozofált, írt, olvasott, szavalt, de mindenekelőtt: keresett valamit.

Jó tíz évvel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmet Kerouacról. Az örökös rohanás valami felé (vagy után) kitöltötte egész életét. Nyughatatlan, ideges, kereső természete csak akkor pihent meg egy időre, amikor tűzőrként dolgozott a Magány nevű hegyen. Egy nyáron át csak az őt körülvevő erdő, hegyek és a csillagok látványával kellett beérnie. Emberi hangot csak rádión keresztül hallott, amikor néhány szót váltott a többi tűzőrkollégával. És ekkor kicsit lecsillapodott. Elhallgatott semmiségekről hantáló lelke, és tette, ami a dolga volt.

Egyszerűen csak élt, anélkül, hogy miszlikbe boncolta volna a létezést. Nem bonyolódott tekervényes, csak saját maga számára értelmezhető filozofálásba.

A gondolkodó ember egyik legnagyobb civilizációs betegsége az, hogy mindent túlbonyolít, keresi a miérteket és a hozzájuk passzoló válaszokat. Ehhez természetesen kínos lenne kilépni az annyira kényelmes komfortzónából, úgyhogy bőségesen ítélkezünk, bírálunk, eltorzítjuk a tényeket. Ahogy éppen nekünk a legkevésbé okoz problémát.

Ha netán valaki mégis kilép a mókuskerékből, lerázza a magára lakatolt láncokat, az már rögtön kívülállóvá válik. De jó is neki! Végre pontosabb rálátása van a világ dolgaira, nagyobb, alaposabb összefüggéseket fedezhet fel. Mentes minden kötöttségtől, és csakis önmagának tartozik elszámolással. Olyankor már nem fontos a kényelmes szék az irodájában, megszűnik az arrogáns főnök hisztis sipítozása, aki csak a kitűzött forgalmi célokkal van elfoglalva. Elválik a lényeges a lényegtelentől, és valódi célok jelennek meg, amelyekkel képes teljes mértékben azonosulni. Ez maga a szabadság!

Kerouac veszett rohanásának ez a lényege: a szabadság. Kerouac könyveit olvasni nem egyszerű, a végére nagyon el lehet fáradni. Az ezersok élmény teljes erővel zúdul az olvasóra. Kerouac olyan, mint egy hatalmas vízesés: tele van energiával és pusztítással, de messziről tekintve pont úgy jó, ahogy van.