E-mail északi szél ellen
Írta: Oroszi Agi 2010. július 29. csütörtök, 06:33
Szia, na, elolvastam Daniel Glattauer könyvét, Gyógyír északi szélre a címe. Szabályosan felfaltam, úgy nagyjából húsz óra alatt. Persze ez nem von le a könyv élvezeti értékéből – szerintem. Csak leveleket olvasni olyan könnyű, mert annyira személyes és közvetlen, hogy nincs is szükség részletes karakter- és helyszínábrázolásra, a történet egyszerűen vitt magával – akár egy forgószél.
Jól ismersz, nem azért szeretem a levélregényeket, mert ezáltal be lehet lesni mások privát életébe. Aki ezt hiszi, az nagyon téved. Ugyan mit lehetne megtudni a szereplők életén, a történeten kívül? Semmit. Inkább az vonz, hogy nincsenek fölösleges körök, hogy az ember ráérezzen a szerző stílusára, nem kell feldolgozni az új ismeretséget.
Szóval a könyv letehetetlen, mert benne van a tömény lényeg a mai virtuális világról. Jó, jó, szükség van némi tapasztalatra ahhoz, hogy az ember átlásson a szitán, felismerje az ilyenkor szokásos játszmákat. Viszont az sem mellékes, hogy nagyon sokat tanulhatunk az ilyen történetekből.
Hogy miért tartom ezt fontosnak? Mert csúnyán, nagyon csúnyán megégetheti magát az, aki óvatlan, és minden kétség nélkül hisz a net által közvetített szép szavaknak. Végül is az egyik főszereplő, Leo pont ezt tanulmányozza: az érzelmek kifejezésének lehetőségét és hatását a levelezőkre. Erről pedig napról napra több értekezést, cikket találhatunk, hiszen a virtuális élet egyre nagyobb teret sajátít ki magának a valódi létezés rovására.
Emmi életét is felforgatta a gyakori e-mailváltás. És a virtuális térben érzett érzelmei kezdtek valóságosnak tűnni. Igen, csak tűnni, hiszen semmit nem tudott Leóról a nyelvpszichológusról, csak annyit ismert belőle, amennyit ő a betűi, szavai által közölt magáról, tetézve azzal, amennyit a nő belelátott.
Emmi, aztán Leo is saját fantáziájának csapdájába esett. Kitöltötték egymással azt az űrt, amely ott tátongott az életükben, a szívükben és a lelkükben. Mert szeretni akartak valami tökéletest, ami csak az övék, és pontosan olyan, amilyennek ők szeretni tudják.
Nem vitatom, hogy lehet ennek jó vége is, hiszen én is elmondhatom, hogy az internet segítségével bukkantam igazán jó barátra. Mégis az az érzésem, hogy többségében nem az elvártnak megfelelően (vagy rosszul) sülnek el az ilyen netes ismeretségek. És ez szomorú – egyben törvényszerű is.
A saját vágyaink, elvárásaink, fantáziáink öltenek testet az e-mailben, és vezetnek az orrunknál fogva, ha engedünk a csábításnak. Meg mindnyájan szeretünk levelet kapni, hiszen akkor gondolnak ránk, érdeklődnek irántunk. És szerintem ugyanúgy mindnyájan szívesen írunk olyan levelet, amiben letehetjük álarcainkat, lehetünk lazák, és levetkőzhetjük azokat a gátlásokat, amelyek a szemtől szembeni találkozás esetében megbénítanak, elnémítanak.
(Igen, tudom, sokan visszaélnek ezzel a lehetőséggel, hogy arc és név nélkül más dolgokat is megengednek maguknak. Azonban hadd emlékeztesselek arra, hogy a regény témáját nem a perverz és pszichotikus e-mailezők adják. Úgyhogy most ezt hagyjuk.)
Bevallom, én többször éreztem azt – Emmivel ellentétben –, hogy most már elég, kár több időt, energiát áldozni egy ismeretlenre, aki a húzd-meg-ereszd-meg játékot játssza. De Emma belezúgott az e-mailes pasiba, és ebből nagyon nehéz kijönni. Csak az idő hozhat enyhülést, kijózanodást, vagy a való élet, az igazi találkozás – amitől meg különös módon sokan félnek.
Hát nem tudom, hogy vagy vele, de a vége az szíven ütött. Nem arra számítottam, ami lett. Továbbá a megfutamodást nehezen (vagy inkább nem) tudom megérteni. Az is durva volt, hogy Emma férje beleavatkozott valamibe, amibe nagyon nem kellett volna. Persze ez is ízlés kérdése.
Úgy vélem, sokszor hagyni kell a dolgokat lecsengeni, szépen kifutni, ahogy azoknak lenniük kell. Bár az is igaz, hogy ezt nagyon nehéz megállni, meg nem tenni semmit.
Szerintem Glattauer jó kis könyvet írt. De vajon van-e gyógyír északi szélre, vagy csak tünetmentes lehet az, akit egyszer felkap?
Hirtelen ennyi jutott eszembe. Most mennem kell, majd jelentkezem.
Szia,
A.
Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre
Park Könyvkiadó, 2010
| < Előző | Következő > |
|---|
